Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.
Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim – akik állandóan gúnyoltak ,nem hagytak bennem kétséget a felől, milyennek látnak mások; egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, mélyről jövő, némileg artikulátlan beszéddel. Még egy léggömböt sem tudtam felfújni anélkül, hogy be ne fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.
Ha az osztálytársaim megkérdezték, „Mi történt s száddal?”, – azt mondtam nekik, hogy kisbabakoromban elvágta egy törött üveg. Valahogy elfogadhatóbbnak tűnt balesetre hivatkozni, mint bevallani, hogy másnak születtem. Hétéves koromra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a családomon kívül soha senki nem lesz képes szeretni, vagy akár csak kedvelni.
Második osztályban Mrs. Leonard lett az osztályfőnököm.
Azóta sem tudom, mi volt a keresztneve – csak Mrs. Leonardnak ismertem. Töltött galamb típusú, csinos asszony volt, mindig jó illatú, párnás karokkal, csillogó barna hajjal és meleg, sötét szemekkel, melyek még azon ritka alkalmakkor is mosolyogtak, amikor a szája nem. Mindenki imádta.
Egyszer azonban történt valami, és attól fogva én a többieknél is sokkal jobban rajongtam érte.
Elérkezett a rendes évi „hallásvizsgálat” ideje az iskolában. Az egyik fülemre alig hallottam, de ezt gondosan titkoltam, nehogy kiderüljön, hogy még ebben is különbözöm másoktól. Ezért aztán csaltam.
Megtanultam, hogy a csoportos teszteléseken akkor tegyem fel a kezem, amikor a többiek. A „suttogóteszten” azonban más módszert kellett bevetnem. A feladat az volt, hogy a gyerekek egyenként a falhoz mentek, oldalra fordultak és befogták az egyik fülüket. A tanárnő a tanári asztalról suttogva mondott nekik valamit, amit meg kellett ismételniük. Aztán a másik füllel is végigjátszották ugyanezt. Már az óvodában felfigyeltem rá, hogy senki nem ellenőrzi mennyire erősen fogja be a vizsgálati személy a távolabbi fülét, ezért színleltem.
Mint általában, most is utolsóként kerültem sorra, de a vizsgálat alatt végig azon gondolkodtam, vajon mit fog súgni nekem Mrs. Leonard. Az előző évből emlékeztem rá, hogy a tanárnő olyasmiket mondott, mint „Kék az ég” vagy, „Van új cipőd?”
Én következtem. A rossz fülemet fordítottam felé. A másikat először erősen befogtam az ujjammal, azután finomítottam a szorításon, hogy halljak. Vártam, és egyszerre csak meghallottam azt az öt szót, amelyet bizonyára Isten adott Mrs. Leonard szájába, és amely mindörökre megváltoztatta életemet.
Mrs. Leonard, ez a csinos, jó illatú tanárnő, akit imádtam, lágyan azt suttogta:
„Bárcsak az én kislányom lennél!”